Nem volt az a megrögzött gyorshajtó, bár meg kell hagyni, most nagyon sietett.
Koncentrálnia kellett az esőben, hogy ne csússzon meg az autó a nedves úton, de szerencsére, mint mindig, most is mellette volt az őrangyala. Már amennyire hitt ebben a badarságban, hisz, ha vannak őrangyalok, akkor rengeteg egyéb más lénynek is léteznie kellene, egészen a nagy teremtőig, ami viszont már nem fért el a világról alkotott képében. Az út szélén fák váltották egymást szántóföldekkel, melyeket néha megvilágított egy erősebb villám.
Gyenge volt a forgalom, de tudta, hogy ez nem jelent semmit, hiszen bármikor jöhet szembe valaki, aki elveszítheti az uralmát a járműve fölött, vagy akár nem jól méri fel egy előzés közben a lehetőségeit. Sietni kellett, hisz a kicsi hamarosan végez a suliban és nem akarta, hogy csalódjon, amikor kijön az ajtón és nem látja apát a tömegben kalimpálva szokás szerint. Büszke volt magára, hiszen sikerült összehoznia egy egész jó üzletet, de egyben haragudott is mert elhúzódott a tárgyalás. Kicsit tartott attól, hogy bemérik és kap egy jó vastagon megírt csekket, de inkább ezt vállalta volna be mintsem a kislánya könnyes szemeit.
Hirtelen hangos dudaszó szakította ki gondolataiból és a szakadó eső függönyén át a szembe sávban meglátta a világítás nélkül haladó furgont. Épp villantani akart neki, amikor az autó mögül egy másik jármű vágódott ki nagy sebességgel, őrülten dudálva!
Az előző autó sofőrje tisztán látszott a fényszóró rávetülő csóvájában, ahogyan az öklét rázva a furgont vezető felé fordított fejjel ordít a vezetőülésben.
Megpróbált fékezni miközben az előzésben lévő autó sofőrje is észlelte, hogy valami nincs rendben és ösztönösen félrerántotta a kormányt úgy, hogy az előzött furgon épphogy el tudta kerülni az ütközést. Csak az isteni szerencse és a furgon, valamint az ő lélekjelenléte (persze csak ösztönös tettei) mentették meg mindhármukat a balesettől. Pedig már szinte érezte egy pillanatra ahogyan a furgon az árokba kerül, belé pedig fékezés nélkül rohan szemből a másik autó. Esküdni mert volna, hogy hallotta a műanyag recsegését, az üveg törését, a hatalmas csattanást és az ezzel járó iszonyatos erejű rántást, ahogy a nagy sebességgel haladó járművek hirtelen megálltak szinte egymásba olvadva. Lélegzet után kapkodva, izzadó tenyérrel, kalapáló szívvel, állt meg az autóval az út szélén, az autót lefullasztva.
A kormányt görcsösen szorítva, meredt előre, amíg képes nem volt erőnek erejével lefeszíteni, ujjait és kiszállni az autóból, hogy utánanézzen nem sérült-e meg valaki. Legnagyobb meglepetésére az út teljesen üres volt, még az eső is elállt, csak sejtelmes köd maradt utána, melyet az út szélén álló autójának vészvillogója világított meg periodikusan. Az ijedtséget felváltotta a mindent elsöprő düh, ahogy mindkét másik autó mit sem törődve vele, otthagyta a sorsára. Bassza meg, hiszen meg is halhatott volna. Ekkor mintha a messzeségből szirénaszót hallott volna ami elterelte a gondolatait afelé, hogy a kislánya már biztosan várja az iskola előtt, nem szabad késnie. Ami történt, megtörtént, sietnie kell haza!
Az autóba beülve látta, hogy bár a vészvillogó működik, minden más sötét, és hiába próbál ráindítani, a motor nem reagál! Újra összeszorította szívét az aggodalom a kicsi miatt, és ebben a pillanatban jelent meg mögötte egy fényszórópár, majd pár pillanattal később megállt mellette, egy idősebb, joviális hölgy, aki megkérdezte, minden rendben van-e és hogy szüksége van-e bármi segítségre? Nagyon megörült, mikor kiderült, hogy a hölgy is ugyanoda tart, ahová ő, így szívesen elviszi, így nem késik sokat.
Az úton elmesélte a hölgynek, hogy mi történt vele, ami miatt kicsúszott az útpadkára.
A hölgy jóságos mosoly kíséretében hallgatta végig mondandóját, ami rá is nyugtatólag hatott, biztonságban érezte magát mellette. Mikor bemutatkozott és megkérdezte, hogy hívják, a nő csak annyit mondott, – Madeleine-nek hívják.
Megérkeztek az iskolához, ami azért volt furcsa, mert nem mondta meg, melyik iskolába jár a kislány, vagyis nem emlékezett rá, hogy beszéltek volna erről, Madleine mégis azonnal odatalált. Az ablakon kinézve látta, hogy kislánya már kinn áll az esőben, egyedül a kedvenc, Barbie babát ábrázoló esernyőjével védve magát valamicskét az esőtől, és az osztályfőnöke előtte térdelve mond neki valamit, ami miatt kicsi kezéből kiesik az esernyő és zokogva borul Kathy néni nyakába.
Nem értette mi a baj, csak fel akarta tépni az ajtót, hogy megvigasztalja a lányát! De az ajtó nem engedett. Riadtan és dühösen fordult Madeleine felé, aki továbbra is azzal a jóságos mosollyal nézte, mint eddig, bár most mintha némi szomorúság csillant volna szemében.
– John -mondta. Sajnos csak eddig hozhattalak.
– Ennyit tehettem érted, hogy lásd még egyszer Juliát és el tudj búcsúzni.
John hitetlenkedve bámulta Madeleine vonásait, hiszen egy szóval nem említette, hogy hívják a kislányt, és egyébként is milyen búcsú, hiszen neki meg kell védenie az immár görcsösen zokogó gyermekét. Közben megérkezett egy rendőrautó is a hátsó ülésén a kisírt szemű feleségével, aki azonnal rohant átölelni kislányukat.
Meg akarta kérdezni mégis mit jelentsen mindez, de nem jöttek ki hangok a száján.
Egy pillanatra felrémlett előtte a füstölgő roncshalmaz, amely nem sokkal korábban még az ő, és a figyelmetlenül előző sofőr autója volt. A tűzoltók, akik erejüket megfeszítve vágták körülöttük a meghajlott fémet, hogy megpróbáljanak segíteni. Az utolsó, értelmes emlékképe a síró tűzoltó arca volt, aki kiemelte a másik autó maradványaiból azt az összeroncsolódott 6 éves forma testet.
Mikor újra magához tért, ismét a ködben volt, az úton, mellette egy ismeretlen kislány sírásra görbült szájjal.
Ösztönösen fogta meg a kicsi kezet, és együtt indultak a hívogató fény felé….
